Részletek Balázs Mónika Csilla intézményvezető beszédéből:
"Zsámbék életfája több hónapon keresztül készült. A nagyméretű falfestményen
megjelenő fa jelképezi Zsámbék és a zsámbékiak múltját és jelenét és mivel két
zsámbéki fiatal lány munkája, ezáltal a jövőt is. A lombkoronát a számunkra oly
kedves zsámbéki látnivalók panorámaképe díszíti, a levelek az évszakokat és az
idő múlását szimbolizálják, a virágok pedig a településen élt és élő nemzetiségek
jellemző virágmotívumaiból adnak színpompás ízelítőt, köztük megtalálható
sváb, székely, felvidéki, zsidó, cigány, szerb és jász-kun motívum is. A fa
törzsének támaszkodva Szent Vendel legelteti a bárányokat."
"Állásfoglalás a tolerancia, az összetartozás, a közösség értéke és településünk
szeretete mellett. Lehetnek különbözőek a hagyományaink, egy dolog biztosan
összeköt bennünket, ez pedig Zsámbékhoz való tartozásunk. Ezért kell a
sokféleségből erős egységet, összetartó közösséget kovácsolnunk, ahol egyszerre
tiszteljük egymásban a különbözőséget és az azonosságot. Ezt a törekvést
szimbolizálja Zsámbék életfája."
"Generációk találkozása - Zsámbék Életfája egyszerre nagyon fiatalos és több
száz évre visszatekintő, alkalmat ad a különböző korosztályok egymásra
találására, hiszen ahogy körülnézek, a legfiatalabb, 16 éves Malik Éduától a
huszonéves „Kemán” és Anitán át a saját, negyvenes generációmig, sőt Tenci
néni 70 éves bölcs, érett, sokat látott szép koráig sokféle múlttal magunk mögött
állunk itt ma délután svábok, magyarok, székelyek, zsidók, felvidékiek, szerbek,
cigányok, palócok és mások. Ki-ki hordozza a maga és nemzetisége sorsát.
Nagyon fontos, hogy a fiatalok ismerjék a múltat, érdeklődjenek utána,
tiszteljék, legyen róla véleményük, legyenek tudatában gyökereiknek. A két
alkotó, Kemény Mariann „KEMA” és Luksz Anita ilyen gondolkodó, érzékeny
fiatal emberek. Szimbolikus az is, hogy a múlt megidézése éppen itt, az Ifjúsági
Házban történik. Itt zárul be a kör, találkozik a régi és az új, a múlt és a jövő."
„Kapcsolatom a lányokkal majdnem 10 évre nyúlik vissza. KEMA, Kemény
Mariann a 2002-ben a Zsámbéki Művelődési Házban megalakult, majd 2 éven
át működő Pinceklub egyik alapító tagja, fiaimmal egyidős, a szemem előtt
serdült felnőtt nővé. Gyöngyből varrt képeiből egy alkalommal már rendeztünk
kiállítást a zsámbéki művelődési házban. Luksz Anitát valamivel később
ismertem meg, ő olajfestményeivel mutatkozik be a ma nyíló tárlaton.
Miután az Ifjúsági Ház 2011 augusztusában az intézményhez került, egy
alkalommal KEMA facebook oldalán nézegettem festményeit és megakadt a
szemem egy nagyméretű, meseszerű fát ábrázoló képen, melyet közös kedves
ismerősünk, barátnőnk, a töki Bokodi Anna falára festett. Megkérdeztem, nincs-
e kedve egy hasonló fát készíteni az ifjúsági ház belső falfelületére, az idő
múlását megjelenítő, mandalaszerű lombkoronával. Ez volt az első ötlet. KEMA
Anitával együtt érkezett az első megbeszélésre, közösen kezdtük el a
tervezgetést. Végig gondolva, hogy mit szeretnénk még megjeleníteni a fán és a
fa által, pillanatok alatt eldőlt: Zsámbék Életfáját kell elkészíteni. A két lány
heteken át végzett komoly kutatómunkát, hogy hiteles, autentikus
virágmotívumokat találjanak a Zsámbék történetében szerepet játszó népek
díszítőművészetéből merítve. Egymás után készültek a látványtervek, amíg
kialakult az a változat, ami végül most a falat díszíti. A végleges tervet
projektorral vetítettük ki a falra a megfelelő méretben, ennek segítségével
készültek el a kontúrok, majd ismét több hetes, aprólékos munka következett.
Jöttek. amikor idejük engedte és szép lassan elkészült Zsámbék Életfája.”
„Szívet melengetően szép munka, minden apró részlete nagy gondossággal és
sok szeretettel készült – köszönet érte Kemény Mariannak, Kemának és Luksz
Anitának!"
„Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-
tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem
keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.”
Jókai Mór
„A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában
élnek.”
Wass Albert
Id. Kristály Istvánné, Tenci néni múltidéző visszaemlékezése:
„A gyermekkorom nagyon szép volt, és nagyon szépen éltek itt az emberek.
Több féle nemzetiségű ember volt, voltak magyarok, voltak svábok, bár ők
bajorok és osztrákok voltak, Zsámbékra nem jöttek svábok. Ezt egy olyan ember
mondta nekem, aki tudományosan foglalkozott azzal, hogy Magyarországra
kiket telepítettek be 300 évvel ezelőtt. Zsidók is jöttek ide, körül belül 800 zsidó
lakott itt, és volt egy pár család cigány, akik nagyon rendesek voltak. Jöttek
hozzánk rácok, akik a tatárok elől menekültek, és ők mentek fel a Romtemplom
alá, amit most Rácváros utcaként is ismerünk. Ők végül is szerbek voltak.
Nagyon sokféle nép volt, és jóban voltak egymással, tisztelték, becsülték
egymást, tulajdonképpen a hit szeretete, a hit tartotta őket össze. A zsidóknak
izraelita hitük volt, de a keresztényekkel is nagyon jóban voltak. Ezt nem is
nagyon akartam elhinni, hogy így van. Persze mindenhol akadnak viták, de
nagy összetűzés, merem állítani, hogy nem volt. Az emberek szerették egymást.
Mindenki hitt, mindenki hívő volt.”
„Akiket mi sváboknak hívunk, a Beden-Wüttenbergiek, földművesek voltak,
szorgalmas emberek. Azért kellett betelepíteni őket, mert itt volt a hatalmas
mezőgazdasági terület, de nem volt elég ember hozzá, aki megművelje, mert
a pestis - és kolera járvány rengeteg embert elvitt. A betelepítések után
Zsámbék 10 év alatt annyira felfejlődött, hogy mi láttuk el fél Budapestet is
mezőgazdasági termékekkel. Zsámbék gazdagon termő vidék volt.”
„Aznap, amikor háború jött, én 8 éves voltam. 1944. december 24 –én vártuk a
Jézuskát, de az már nem jött el. Délután még világosban, 3 órakor, egyszer csak
hatalmas zúgást hallottunk, jöttek az orosz tankok. Gyorsan mentek, nem álltak
meg, mi gyerekek integettünk nekik. Folyamatosan mentek, még éjjel is. Aztán,
amikor felnőttem, kíváncsi voltam, hogy kiknek integettem én akkor. Sokat
kutattam mire megtaláltam, hogy ezek a tankok a második Ukrán - Beloruszk
hadseregé voltak. Az első része Berlinbe ment, a második rész, akik éjjel jöttek,
azok bekerítették Budapestet. Itt volt a „kerítésük” a Bicskei utcán át, azt hiszem
végig Pilisvörösvárig, és attól fogva vége volt a nyugalomnak, mert jöttek a
bombázások. Minden nap volt bombázás. Bementünk a pincébe, volt egy rádió
a szomszédból, mondták, hogy légi riadó van Budapesten. Akkor már tudtuk,
hogy itt vannak. Amikor Budapestet mondta, már itt voltak a repülők Zsámbékon
is, ezerszámra. Rengeteg repülő zúgását hallottuk, és féltünk, a gyerekek is, a
felnőttek is. Lementünk a pincébe, mert a házakat is bombázták, és az oroszok is
ott voltak már, azok is lőttek és bombáztak.”
„Később az oroszok betelepültek házakba, komoly incidensek voltak. Egy
komoly dologra emlékszem, amikor este volt, és jöttek az oroszok. Be voltak
rúgva, mert a pincék tele voltak még borral. Jöttek és ott elkezdtek lövöldözni,
meg ordítozni, meg gondolom nőkkel is kikezdtek, de én, mint kisgyerek nem
értettem, de az biztos, hogy anyámnak a fejére rá akartak ütni a gépfegyverrel,
és akkor sikoltottam, odaszaladtam és akkor a katona abba hagyta. Az biztos,
hogy az oroszok a gyerekeket nem bántották. Szóval ez olyan érdekes, hogy ez
már tudat alatt volt bennük, hogy a gyerekeket nem lehet bántani, egy gyerek
mindig védelmet nyújtott a szülőnek. Mikor meghalt a mamám egyik húga,
akkor anyukám engem vitt oda, és nem értettem, hogy miért? Tele volt a ház
oroszokkal, és később tudtam meg, hogy engem azért vitt oda, hogy őt ne
bántsák, és nem is bántották.”
„A háború előtt az emberek nagyon jóban voltak. Itt nem volt zsidózás, meg
svábozás, ma ezt alig hiszik el az emberek. A hit tartotta őket össze. A zsidóknak
ott volt a zsinagóga, amit lebombáztak. Ez a mai Coop helyén állt. Egyszer
voltam bent gyerekként, de nekem az maradt meg, hogy minden nagyon
csillogott. Végül is a kereszténység a zsidó vallásból ered. Aki tényleg igaz
hívő volt, az nem haragudott rájuk, nem is haragudhatott. Én csak mindig
azt hallottam, hogy nem szabad a másikat bántani. Ezt tanította a vallás is:
nem szabad másra rosszat mondani, nem szabad csúnyán beszélni, lopni
csalni...a tíz parancsolat ugye. Ezt nem csak tanulták, hanem betartották,
betartotta mindenki, és ez fantasztikus volt. Ha ezt az ember ma elmondja, olyan
hihetetlennek hangzik, pedig itt így éltünk.”
„Amikor 1944-ben elvitték a zsidókat, sok zsámbéki sírt, annyira sajnálták őket,
hogy sírtak. 1946-ban meg a németeket vitték el. A következő években, némelyek
hazajöttek. Azt mondták, nekem: Németország nem a hazám. 250 éve éltek itt a
németek, a dédnagyapja is itt született és magyarul beszéltek. Elmagyarosodtak
volna teljesen, ha nem dobják ki őket. Nagyon csúnyán dobták ki őket, mintha
bűnözők lettek volna, mintha közük lett volna a 2. világháborúhoz. Ártatlan
emberek voltak, akik szerették Magyarországot és a hazájuknak tartották.”
„A kitelepítés után sokan jöttek ide. Akkor kezdődtek az ellentétek, mert olyan
emberek érkeztek, akik nem tiszteltek másokat és bebeszélték nekik, hogy a
svábok ilyenek meg olyanok, és hogy igen is közük van a háborúhoz. Egy
darabig ment is, hogy rohadt svábok, miért beszéltek svábul meg így, meg
úgy, annak a pár embernek, aki még megmaradt. Eltelt egy pár év, és ez végül
megszűnt, részben a házasságokkal, másrészt rájöttek, hogy nekik ezt csak
bemesélték, rájöttek, hogy a svábok éppen olyan emberek, mint ők, rendesek,
tisztességesek. Jó pár évnek el kellett telni, és utána már elfogadták őket. Én is
fél sváb vagyok, mert anyukám bajor volt, apukám magyar, és végül elfogadtak
bennünket.”
A kiállítás képei és a megnyitóról készült videó megtekinthető:
www.kema.mwb.hu
|